Egyszerű, hétköznapi lány vagyok.
Külsőre minden megtalálható rajtam, mint minden más lányon. Ehhez jön a barna szem, barna haj. Ez nem újdonság, de az, ami belül van, az már valami.
Igenis kimondom, amit gondolok, igaz, néha nem gondolok a következményekre, bár, tévedni emberi dolog, nem de? Sírok, amikor szomorú vagyok, ha elveszettnek érzem magam, vagy szimplán, ha túlcsordulnak bennem az érzések.
Heves vagyok, néha kicsit viharos érzelmekkel, de ez senkit sem lep meg, nem igaz? 🙂 Sok lánnyal ellentétben gyűlölök vásárolni, nem élvezem, ha a plázákban órákig kóválygok ruhákat keresgélve és nem töltök órákat a tükör előtt, hogy sminkeljek, vagy húsz ruhát vegyek fel, mikor az elsőben is épp olyan csinos vagyok.
Ha egy csinos fiú sétál el mellettem az utcán, épp úgy végigmérem, mint bárki más, és irigylem a lányt, aki a barátnője lehet.
Akkor miben vagyok más?
Jó kérdés, erről talán az ismerőseimet kéne megkérdeznetek. Az egyik barátom a következő szavakkal jellemzett: fantáziadús, tehetséges, empatikus, álmodozó, makacs, kitartó, segítőkész.
Makacs?
Ez a lehető legjobb ismertetőm. Bizony hajlamos vagyok makacsul ragaszkodni az elveimhez, és ha az ember azt mondja, ne csináld, addig nem állok le, amíg nem koppan a kobakom a falnál.
Mit mondhatnék, bika a horoszkópom. Hajlamos vagyok minden meggondolás nélkül a vörös posztó felé rohanni és amikor elveszik az orrom elől, akkor veszem észre, hogy hopp, bizony rosszul tettem, hogy nem figyeltem.
Kitartó?
Ezzel nem tudok nem egyet érteni. Elég, ha csak arra gondolok, hányszor próbáltam újra írni az egyik történetemet, és lehet, hogy útközben párszor randim van a talajjal, de sosem adom fel. Mert ha kitűztem egy célt magam elé, akkor azt véghez is viszem. Azt hiszem, ez az élet során az egyik legtöbbet segítő tulajdonságom volt.
A minap beszélgettem egy olvasómmal, aki bár több száz kilométerre él tőlem, földrészek, tengerek választanak el minket, nagyon jól el tudtunk beszélgetni. Mint sok ismerősöm ő is látta, hogy kirántották a lábam alól a talajt és nem találtam a helyem a világban.
Ez az állapot a fősuli vége óta tartott, aztán sok-sok dolog volt ami bizony rátett egy lapáttal. Szükségem lett volna egy kis időre, hogy leülepedjenek bennem a dolgok, ám ehelyett egyik baj jött a másik után. Miért is,ne? Amilyen szerencsecsillag vagyok! Ott volt a munkakeresés kudarcai, az, hogy sosem volt időm írni, haladni a történeteimmel, ráadásul az egészségem sem volt rendben, magyarul minden összejött és semmi sem úgy alakult ahogy terveztem.
Ahogy mondani szoktam, az útra löktek és senkit sem érdekelt, hogy eltörik-e kezem, lábam, vagy elüt-e a helyem. A végső ütést a Kampeller ügy adta meg. Akkor döntöttem úgy, hogy eddig és nem tovább. Valahogy meg kellett emésztenem az egészet és ne gondoljak úgy magamra, mint egy komplett szerencsétlenségre.
A vívódásom ugyan eltartott egy pár hónapig, és nem rég, amikor újra megnyitottam a Lera blogját, úgy éreztem, valami megváltozott. Hogy mi okozta? Azt nem tudhatom biztosan, csak azt, hogy sokat segített. Túl tudtam lépni a gondokon. Pár napja pedig elhatároztam, hogy újra megnyitom a Lány a név mögöttet és pár utalást tettem is a facebook-oldalamra, amire meglehetősen sok komment érkezett. Szinte mindenki örül, hogy nem hagyom annyiba a dolgot.
Visszatérve a bejegyzésemben megemlített olvasómra, ő azt mondta: “Remélem, a Lány a név mögött blogod újraindítása azt jelenti, hogy végre elkezded leszarni azokat akiknek nem tetszik, amit csinálsz”
Hát, valami ilyesmit tervezek, és az is segít, hogy tudom, mögöttem van az erősítés.
Lehet, hogy el voltam keseredve, de most már sikerült összeszednem magam.
Hogy miért?
Hamarosan kiderül!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: