Gatsby és én

Először a Kezdő Írók Kézikönyvében olvastam F. Scott Fitzgerard remekművéről. Folyton ebből a könyvből hoztak fel példákat a szereplők jellemének megalkotásánál. 

Persze, hallottam a filmről, és a könyvről is, de bevallom: Még sosem olvastam. 

Aztán az Anoním Alkotók Klubja című filmben hallottam róla újra. Az egyik szereplő nagyon szerette ezt a könyvet és gondoltam megnézem én ezt magamnak. Először a filmet néztem meg – tudom, tudom, a könyvvel kellett volna kezdenem – ám első alkalommal magával ragadott a film hangulata. 

A húszas évek Amerikája, a swing, a tollas fejdíszek, New York és a gengszterek furcsán vonzó, ijesztő világa. Szinte az tűnt fel, hogy rettentő giccses az egész. A fények, a színek és az egész túl abszurd volt az ízlésemnek. Aztán egy kicsit jobban megismertem a szereplőket, köztük a cím szereplőt; Jay Gatsbyt. 

Oké, elismerem a keresztnevével akadt egy kis problémám, de ezt félretéve, amikor megláttam a karaktert, rögtön megfogott benne valami. Nem tudom, hogy DiCaprio sármja volt az, vagy az a mosoly, amit Nick Carraway is említett, de volt valami, ami megragadta a figyelmem és rögtön megkedveltem. Nem tudtam úgy tekinteni rá, mint egy csalóra, vagy akár egy negatív karakterre. 

A film során az járt a fejemben, hogy ez a történet ZSE-NI-Á-LIS. Megmutatja azt, hogy az ember mire képes, ha szerelmes és mit meg nem tesz azért, hogy elérje az álmait. Csak ámultam, és mikor vége volt a filmnek csak egy dolog motoszkált a fejemben: Én ezt, el akarom olvasni! 

Pechemre, bárkit kérdeztem, senkinek sem volt meg, a könyvtárba pedig csak angolul találtam meg. Gondoltam: Annyi baj legyen, max gyakorlom a nyelvet, úgyis nyelvvizsgára készülök. 

Elkezdtem olvasni, de nem tettem le a tervemről, hogy ez a könyv ott fog díszelegni a polcomon. 

Végül, a kutatásom sikerrel járt. 

A város egyik kis könyvesboltjában ott volt a könyv és csak arra várt, hogy a kosaramban landoljon. Miután megvettem, a buszon olvastam, de úgy elmerültem a szavakban, hogy csaknem elfelejtettem leszállni a buszról. Talán két napomba telt, mire elolvastam, de egy biztos, még párszor el fogom. 

Gatsbynek hihetetlen képessége volt, hogy úgy tudott remélni, mint senki más. Hitt az álmában, hogy nagy ember lesz belőle, és sosem adta fel, hogy visszaszerezze régi szerelmét. Ez pedig az egész regényt áthatotta. 

A legjobban a regény végén található sorok nyűgöztek le, amit az író a zöld fényről írt, amiben Gatsby úgy hitt. 

Amikor a környezetemben ódákat zengtem a könyvről és a mögöttes tartalomról, furcsállva láttam, hogy őket nem nyűgözte le úgy, mint engem. Hát nem látják? – gondoltam. Vagy lehet, hogy csak én gondolkodom másképp a vilgáról? 

Ez számomra igazi rejtély volt. 

Tény, a regény végén Gatsby túlságosan is alávetette magát imádott Daisyjének, akiért bármire képes lett volna. Még egy gyilkosságot is eltusolt volna, amit a nő követett el. Egy olyan nőért állt ki annyi mindent, aki a pénzen kívül senkit sem szeretet, ahogy az író emlegette: „Még a szavaiból is pénz csengett. Az arany leánya volt ő.” 

Gatsbyre nem tudtam haragudni. Talán ezért is jó karakter. Mert dacára annak, hogy gazfickókkal szövetkezett, lopott, csalt, hazudott, még a hibáival együtt is tudtam szeretni. 

Furcsa, de a filmet nézve valamiért eszembe jutott egy régi tervem. A kis cukrászda, ami a belváros szívében lenne és a 20-as évek hangulatát idézte volna. Egy pillanatra magam előtt láttam a helyet és a falon, egy ismerős felirat, azok a sorok, amik a könyv végén vannak és ez az, ami megadta a hely nevét. 

A zöld fény. 

Ezt elmesélve a barátnőmnek, ő szinte lehurrogott. Szerinte ugyanis a zöld fényről a legtöbb embernek nem Gatsby fog eszébe jutnia, hanem az abszint. Nem értettem egyet vele. Úgy gondoltam, ha az emberek látják a falra festett idézetet, megértik a zöld fény jelentését és egy kicsit ők is átérzik azt, amit én kaptam a sztorit olvasva.

“Gatsby hitt abban a zöld fényben. A mámorító jövőben, ami évről évre távolabb kerül tőlünk. Ma sem sikerült elérnünk, de sebaj, majd holnap gyorsabban futunk utána, messzebbre nyújtjuk a kezünket, és akkor majd egyszer, talán, tovább küzdünk hát, evezünk az ár ellen és sodródunk napról napra a tegnap felé.”