Miért mutatom meg nektek ezt a cikket?
Régen írtam, az igaz, de azt szeretném, ha ti is megismernétek azt az embert akivel ezt az interjút készítettem. Nagyszerű személy, és sok mindenen ment keresztül. Különös beszélgetést folytattam le vele, és igen, beszélgetés közben nem említettem neki, hogy élesben meg az interjú, de büszke vagyok rá, hogy amikor megmutattam neki, milyen fontos dolgokról beszélt, és mennyire nem látszik a szavain, hogy nem adott még soha interjú ő engedte, hogy feltegyem a blogomra. A sok-sok interjú közül talán erre vagyok a legbüszkébb.
Köszönöm Lyliane Blake!
Nemrég, a gyerekbántalmazásról írtam cikket. Elmondtam a véleményem és igyekeztem mindenkinek felhívni a figyelmét arra, hogy ez igenis komoly téma, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. A cikk posztolása után különös dolog történt, a Sors úgy hozta, hogy egy olyan személy olvasta el a bejegyzésemet, aki maga is átélte ezt az egészet, sőt még könyvet is ír belőle.
Talán nem szép, ha azt mondom, azonnal lecsaptam a lehetőségre és interjút kértem tőle, amit Lyliane legnagyobb örömömre elfogadott.
– Szeretnék segíteni a rajtam hasonló embereken. Mióta íróm a történetem, több hozzám hasonló emberrel találkoztam. Beszélgetünk. De mindenki olyan zárkózott, ha erről a témáról van szó. De, úgy érzem, ki kéne állni és elmondani, hogy igen, ez van, létező probléma.
Így van, ki kell mondani, hogy mi történik a világban körülöttünk. Épp ezért is gondolom azt, hogy Lyliane története mellett nem mehetünk el szó nélkül. Beszélgetésünk elején elmondta, hogy nem egy címet talált ki a történetnek, a végső verzió már a negyedik volt a sorban.
– Egy éve álltam neki, hogy én most bizony írni fogok. Mindenféle technikai tudás nélkül kezdtem bele, azóta olvasgatok utána, hogy mi, hogyan megy. Ez életem első írása. Mégpedig úgy, hogy odaültem a gép elé, hogy én most írni fogok.
Nagyon sokan úgy dolgozzák fel a tragédiát, hogy átültetik életüket egy-egy kitalált szereplő életébe, ám Lyliane a saját életét írja le a lapokra. Mi tagadás, ehhez nem kevés bátorság kellett. Arra gondoltam, megkérdezem mi adta neki a bátorságot, hogy papírra vesse az életét.
– Amikor meghallottam, hogy állítólag Magyarországon nincs családon belüli erőszak. Na, az kiverte nálam a biztosítékot. Meg már rég a fejemben volt, hogy nem éltem egy unalmas életet, és meg kéne írni. Emellett az is ott volt, hogy nem sok ilyen írással találkoztam, ami egy átélő szemszögéből íródott. Reményt, biztatást szeretnék adni a hozzám hasonló embereknek, hogy van kiút. És felhívni a többi ember figyelmét, hogy ne menjenek el szó nélkül ez mellett a probléma mellett. Ne söpörjük a szőnyeg alá, mert ez egy létező dolog.
Nem Lyliane az első, aki tollat ragad és erről a témáról beszél, erről is kérdeztem az interjú során.
– Reménykedem benne, hogy utánam több ember is veszi a bátorságot, hogy elmondja/leírja a saját személyes történetét. Hidd el, nagyon nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egyáltalán neki álltam. Talán életem legnehezebb döntése volt.
Történetét olvasva elképedtem, hogy milyen életet szánt neki a Sors. Harmincegy éve alatt alaposan kijárt neki a rosszból. Bár csak a bevezető első hét fejezetet láthattam, mégis úgy éreztem, ezt tovább kell olvasnom.
Lyliane könyvéből nem hiányozhatott a balhékról, ordítozásokról, félelemről, szökésről, gyermekéveimről, tinédzserkoromról, suliról, szerelmekről, szülésről, lányszöktetésről, költözködésekről, szóló leírások, de úgy éreztem, minden egyes sorral jobban megismerem az írót.
– Az én kis családom nem igazán sorolható az átlagosnak vélt vagy mondott többi családhoz. Legalábbis én az elmúlt harminc évem alapján erre jutottam. Miért is? Menetközben erre is fény fog derülni, ahogy elmesélem az eddig leélt én kis csöppnyi életem.
A családját illetően tényleg nem túlzott. Rögtön a történet első fejezetében olvashatunk arról, ahogy megszületett és Lyliane elbeszélésein keresztül megismerhetjük a családi anekdótát, amely szerint, amikor az apja megtudta, hogy fiú helyett kislánya született, csak ennyit mondott: Kell, hazavisszük.
Még mielőtt bárki is arra gondolna, hogy ez milyen édes dolog. Az olvassa el a könyvben a következő mondatokat:
„Anyukám azt hitte baj van, elkezdett sírni.
– Kislány. Így már nem is kell? – kérdezte édesanyám zokogva.”
Erre érkezett az apa – akit egyszer sem említ apukámként – különös válasza: De, hazavisszük.
Már a történet olvasása közben is szíven ütöttek ezek a szavak. Ám ekkor különös dolog fészkelte be magát a fejembe. Vajon a család hogy mesélte ezt el Lyliane-nek? Ők is ilyen sokkolva fogadták az eseményeket, vagy csak nevettek a dolgokon?
– Mindig nevettek rajta. És nemcsak a család előtt, hanem az ismerősök előtt is. Akkor még, én is viccesnek gondoltam, de felnőve már inkább szomorúnak látom dolgot.
Nem értettem, hogy lehet ez vicces? Jómagam is szomorúnak véltem, ha egy szülő így viselkedik a gyermekeivel. Arra gondoltam, vajon mi lehet az oka, hogy Lyliane nem tudja apuként leírni a férfit, aki – csúnyán hathat a kifejezés – nemzette. Úgy éreztem, van egy mély gyűlölet az irányába.
– Nem gyűlölöm. Már nem. Volt egy időszak, amikor utáltam, de rájöttem, hogy ennek semmi értelme. Attól nekem nem lesz jobb, csak saját magam marcangolom. Így sikerült eljutnom arra a szintre, hogy nem utálom, gyűlölöm, de nem is szeretem. Egyszerűen, csak nem érdekel, hogy mi van vele. Remélem egyszer, majd arra is képes leszek, hogy megbocsássak neki. Egyetlen dolog miatt mégis tisztelem: felnevelt. Anyagilag mindig, mindenünk megvolt. Soha nem szenvedtünk hiányt semmiben. Ez hosszú folyamat volt. Hiába érdekelnek a miértekre adott válaszok, nem szabad ezen őrlődni.
Lyliane története a küzdésről szól. Könyve sorai közt egy olyan ember történetét olvashatjuk, aki igenis sok mindenen átment, mégsem adta fel, küzdött. Nem is értettem, hogy tudta mindezt véghezvinni, mi adhatta neki az erőt. Kíváncsiságomtól vezérelve rákérdeztem, ő pedig a következőket mondta:
– Nem érzem magam erősnek. Egyáltalán nem vagyok az. Mai napig harcolok a démonaimmal, a saját keresztemmel. A legtöbb erőt a fiam adta, adja. És persze a párom, aki majdnem ugyanilyen háttérrel rendelkezik.
Az utolsó mondat szöget ütött a fejemben. Eltöprengtem azon, vajon a kapcsolat, ami közte és a párja között létrejött segíthet begyógyítani az ilyen mély sebeket? Az, hogy ők ketten egymásra találtak, lassan megmutathatja, hogy másmilyen élet is létezik, nem csak a fájdalom és a rettegés?
– Igen. A szeretet sokat, rengeteget számít. Amikor mondok neki valamit, tudja, érti, érzi, hogy mit is akarok valójában ezzel kifejezni. Jó, hogy egy olyan valaki van mellettem, aki 14 éves koromtól kezdve az életem része. Ő, elhiszi, amit mondok, mert ott volt, látta ő is a történéseket. Amikor éjjel sikongatva, verejtékben úszva ébredek, és ő vigasztal, ringat, duruzsol a fülembe, akkor hálát adok az égnek, hogy ő van, létezik.
Nem tudom, hogy írjam le azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor beszélgettünk. Lyliane hihetetlen nő, bátor és képes úgy beszélni ezekről a rémes dolgokról, hogy az örökre beleég az ember gondolataiba.
A sorait olvasva egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy valaki azt mondja, nincs családon belüli erőszak. Tudjátok, megemelem a kalapom előtte, mert volt ereje ahhoz, hogy felvállalja mi történt vele, és nem csak egyetlen néma hang lett a tömegből.
– Tudod, amikor 24 évig azt hallgatod, hogy: “Te még erre sem vagy képes!” meg: ” Állj szembe a tükörrel és köpd szembe magad!” akkor egy idő után ezt el is hiszed. Ezek a mondatok nagyon nagy törést tudnak okozni. És nagyon nehéz elhinni, hogy te vagy valaki. Mármint nem sztár, vagy ikónikus ember. Csak valaki: ember.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: